Megjelent a Szeged 2001. (13. évf.) 9. száma 17-20. oldalán

“A földkerekség legtudósabb rabbija”

Portrévázlat Löw Immánuelről

Így nevezte Blau Lajos, a szentírástudomány professzora Löw Immánuelt.

Bálint Sándor vallotta róla, hogy Löw Immánuel klasszikus harmóniában tudta kifejezni a szegedi lét leglelkét: az embersorsnak föld porából vétetett realizmusát és transzcendens kitekintését. Gondoskodnunk kell még arról, folytatta a “legszögedibb szögedi”, hogy a modern Szeged egyik legnagyobb fiának emlékezetét temploma előtt, szeretett fái között szoborral örökítsük meg. Neki ugyan nincs rá szüksége, nekünk azonban figyelmeztetés emberségünk, magyarságunk, szegedi mivoltunk szüntelen kötelességeire.[1]

Löw Lipót fia és rabbi székében utóda Szegeden született 1854. január 20-án.[2] Az apja második házasságából származó Löw Immánuel születésekor a pater familias 43. életévében járt. Tizennégy gyermeke közül nem Immánuel volt az egyetlen, akinek apai örökségül a magyar kultúra szeretete és gyarapítása jutott. Vilmos magyar népdalokat, Petőfit, Madáchot fordított és adott ki a múlt század fordulóján New Yorkban.[3]

Löw Immánuel Berlinben végezte tanulmányait. A Lehranstalltba került, amely a fejlődés kezdetén álló modern zsidótudomány otthona volt.[4] Először 1874. szeptember 27-én prédikált Szegeden.[5]

Löw Lipót 1875 októberében bekövetkezett halálakor hazatért, és beszédet mondott atyja koporsója előtt: “Nem dícsérlek, nem magasztallak; de megfogadom, hogy ha a Mindenható erőt ad és képességet, irodalmi emlékben fogom elmondani, miért lelkesültél, mit tettél, miért küzdöttél.”[6] 1878 szeptember 8-tól (Dr. Bächer Vilmos rabbi-helyettes ideiglenes közreműködését követően) szegedi rabbi lett. Az 1879. évi március 12-én betört árvíz idején ladikkal személyesen mentette ki az öregtemplomból a Tóra-tekercseket.[7] 1879-től igazgatta a zsidó iskolát. Édesapja munkásságát követve 1879-ben pedálharmóniumot szereztetett be, amely a liturgiát megújítva és szebbé téve rendes istentiszteleten először 1885. február 6-án szólalt meg.[8] 1881. augusztus 14-től főrabbi lett.[9]

Löw Immánuel a magyar nyelvű zsinagógai szónoklat művésze volt, akinek több kötetben megjelent beszédei a magyar széppróza legkiválóbb termékeihez tartoznak. A századfordulón Szegeden hárman kapták meg a Magyar Tudományos Akadémiától nagy szótárának címjegyzékét, amellyel élő nyelvkincsünket akarták egybegyűjteni. Tömörkény István, Kovács János és Löw Immánuel.[10]

Mint a héber és arám nyelv lexikográfusa és az ókori zsidó néprajz ismerője már fiatal korában feltűnt és idővel világhírre tett szert tudományos körökben. 1911-ben nem akart bécsi főrabbi lenni, mert el kellett volna szülővárosát hagynia.[11] Blau Lajos “a földkerekség legtudósabb rabbijának” mondotta.[12] Fleischer, a lipcsei egyetem orientalistája adta Löwnek azt a feladatot, hogy tisztázza a zsidó irodalom reáliákra vonatkozó szókincsét. Magyarországon Haynald Lajos kalocsai érsek a téma egy részletkérdésével foglalkozván áldozatos barátsággal támogatta a fiatal zsidó kartársat, aki végül kereken 70 esztendőt szentelt ennek a kutatásnak.[13] Doktori disszertációja (Aramäische Pflanzenname, Wien, 1881) 1200 arameus növénynevet vizsgált. A szőlővel és borral 139 lapon foglalkozott.[14]

A Gesenius-féle nagy héber szótár több kiadásának társszerkesztője volt. Dolgozott Krausz Sámuelnek a zsidó irodalom görög-latin kölcsönszavait összegyűjtő szótárába és talmudi régiségtanába, szócikkei vannak Dalman héber-arám szótárában, Brockelman, Payne Smith és Duval szír szótáraiban.[15]

            Fő műve: Die Flora der Juden, 1924-től 1934-ig 4 nagy kötetben jelent meg.[16]

            Megírása elkezdésének hátterében az állt, hogy 1920-ban egy provokátor újságíró valótlanságokat tartalmazó vezércikke miatt tizennégy havi fogságot szenvedett. Erről a házi őrizetben eltöltött időről írta Móra Ferenc: “Csak a legfegyelmezettebb agy s a maga igazát ismerő erős lélek, a conciscia mens recti képes arra, hogy a mezők liliomaival elhessegesse magától az utcáról beleselkedő gyűlölet komor árnyait s a rabság megállott mutatóujjú szabad szellemével olyan monumentumot emeljen magának, amelynek tövében rágalmazói egynapos penészek se lehetnének.”[17]Az elnyomorodott, vak, megvetett és tönkrement rágalmazót évek múlva Löw közbenjárására helyezték el a pesti zsidó kórházban.[18]

Meg akarta fejteni a zsidó irodalomban és életben ismert növény-, állat- és ásványneveket; be akarta mutatni szerepüket a Szentírásban, a hagyományos irodalomban, misztikában, művészetben, költészetben, rítusban, néphitben, babonában, népszokásokban, népköltészetben, játékokban, közmondásokban, gyógyászatban, konyhában, zsidó személy- s helynevekben és a héber könyvek címében; meg akarta határozni végül a zsidók részét és szerepét termelésükben, terjesztésükben és feldolgozásukban. Ezeknek a munkáknak a megírásához a nyelvész és a természettudós kölcsönös adottságaira volt szüksége. A nyelvész a sémi (héber, arám, szír, arab), indogermán (perzsa, görög, latin, germán, román, szláv) és urál-altáji (magyar és török) nyelvek bámulatos ismeretével megfejtette az évezredekig talányos reáliákat; a természettudós viszont azonosította a megfejtett neveket a megfelelő növényekkel, állatokkal és ásványokkal. Ezek a művek tehát az egyetemes művelődéstörténetet is újabb fejezetekkel gyarapították.[19]

            Az archeológia, a filológia és a botanika tudományos eszközével tárta fel ebben a hatalmas művében a bibliai és talmudi korok héber flóráját, úgy, hogy az elmúltnak hitt csodálatos világ restaurátorának tekinthető. Az egész tudományos világ példátlanul egyhangú elismeréssel fogadta ezt a munkát. Kritikusai nem csak sokoldalú és a tudomány majdnem minden diszciplínáját átfogó tudását ismerték el e művével kapcsolatban, de csodálattal magasztalták önmegtagadásig menő szívós kitartását is, amellyel a tudománynak ezt az évszázadokon át elhanyagolt és megközelíthetetlennek látszóterületét megmunkálta. Jávorka Sándor azt írta a Botanikai Közleményekben: “A legrészletesebb művelődéstörténeti munka, amely a növényvilág és az ember közötti fontos kapcsolat kutatásának terén valaha is megjelent.”[20] Tisztelete jeléül Degen Árpád egy búzavirág-féleséget nevezett el Centaurea Löwii-nek.[21]

            A Flora I. kötetének leghatalmasabb fejezete a borról szól. Ennek kapcsán a tószt és az áldomás történetét kapjuk. Megrajzolja a széder est kialakulását, mint a római lakoma szokásainak vetületét.[22] Tizenegy oldalon keresztül beszélt a borról, mint a költészet tárgyáról a különböző népeknél, németre fordítva a borról szóló költeményeket. Részletesen foglalkozott még az ókori pénzek szőlő-díszítéseivel is.[23] Löw Die Flora der Juden című munkájában megoldja a mezopotámiai eredetű égi manna, a Himmelsbrot rejtélyét, ami nem más, mint egy ehető zuzmófaj (Lecanora esculenta).[24] Löw Immánuel könyvében olvasható például az is, hogy Mózes a fakasztott forrás keserű vizét egy bedobott cédrusággal édesítette meg.

Kutatásai további gyümölcseiből, a Fauna der Judenből és a Mineralien der Judenből életében egyes fejezetek láttak csupán napvilágot.[25] A két mű hatalmas jegyzetanyagának egy része – a tudomány szinte pótolhatatlan veszteségére – elpusztult; megsemmisült a Mineralien der Juden nyomdakész kézirata is, amelynek angol nyelvű kiadására – miként a Floráéra is – az amerikai Alexander Kohut Memorial Foundation vállalkozott.[26]

A héber növény és állattan, ásványtan kutatásának nehéz munkája azonban nem kötötte le egész energiáját, sok más értékes művet is írt mindig egyforma tudományos felkészültséggel. Mint a legtöbb külföldi zsidó és orientalista folyóirat munkatársa, számtalan közleménnyel gazdagította a sémi nyelvtudományt és vallástörténetet. Meggyőződése szerint a vallási konzervatívság felé hajlott és izzó magyar érzése mellett a zsidó népi reneszánsz lelkes híve és előmozdítója volt.

Nagyjelentőségű munkái az említetteken kívül: A szegedi zsidók (Kulinyi Zsigmonddal, Szeged, 1885). Sajtó alá rendezte atyjának összegyűjtött munkáit: Leopold Löw, Gesammelte Schriften I-IV. (Szeged 1889-1900), Száz beszéd (u. o. 1923). Önálló kötetekbe foglalt prédikációi 2140 lapot tesznek ki, alig kevesebbet, mint tudományos életműve.[27] Magyarra fordította az Énekek énekét[28]. Nagyobb értekezéseit a Délmagyarország, Egyenlőség, Monatschrift für Geschichte Literaturzeitung, Revue des études juives, Szeged, Szegedi Híradó, Szegedi Napló, Szeged és vidéke, Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes, Zeitschrift für assyrologie, Zeitschrift für alttestamentliche Wissenschaft, Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Gesellschaft című folyóiratok és újságok közölték.

Német nyelvű munkáiban több helyen előfordul, hogy idézi a magyar irodalmat, Jókai (Kárpáthy Zoltán), Mikszáth regényeit, Arany Jánosnak az Örök zsidóról szóló versét, a magyar népélet megnyilvánulásait, nem feledkezve meg Kálmány Lajosról (egykori piarista gimnáziumi osztálytársáról) sem. Nem fordítja azonban idegen nyelvre szülővárosa nevét Szegedről – Szegedinre![29] Héber verseskötete jelent meg 1937-ben Jeruzsálemben, és kínai költőkből is fordított.[30] Nyomtatásban megjelent műveinek száma közel háromszáz.[31] Bibliográfiájában 602 művét tartják számon.[32]

            Kevesen tudják, hogy Löw Immánuel volt az első szegedi gyorsíró, aki Gabelsberger könyvéből tanulta meg a sztenográfiát, melynek nagy hasznát vette a szószékre való előkészületeinél.[33]

Magamagát elsősorban lelkipásztornak tartotta. Hittankönyvet írt a gyerekeknek. Olyan ez, hogy meghatottság nélkül nem lehet kézbe venni. Templomi beszédeinek tartalma külön fejezete a zsidó teológia, nyelve a magyar prózának történetében.[34]

A huszadik század nemzeti tragédiájáról, Trianonról úgy emlékezett meg, mint lelkipásztor, mint az erkölcsi értékek védelmezője. A bibliai időszemlélet együttesen láttatta vele a magánerkölcs bűneit és a történelmi bűnesetet. “Nem békekötés volt Trianon, rút gúzsbakötés volt. Királyi szeszély törvénytelen viszony javára építé mindkét trianoni palotát: Csoda-e, ha törvénytelen, jogtaposó, örvényes békeírás született meg benne?” A Sovuausz ünnepen elmondott beszéd az (árpa) aratás motívumát is elrejti a hazafiúi fájdalom sóhajába: “És erre a békére kárhoztatott földünk sorsát tompa közöny kíséri és meddő részvét. Nagyritkán látunk termő együttérzést, hiába várjuk a határtörő varázslatos hatást. Csak egy-egy biztató külföldi szó hull nagynéha hűs cseppként a szikkadt, elepedt talajra.”[35]

Löw Immánuel megjelenése imponáló volt. Ha akár egy szegedi orvosi várószobában megjelent, a betegek egy része felismerte és tiszteletteljes kézcsókra járult hozzá, amikor eltávozott.[36]

Szegedi lokálpatriótaként a legelsők között volt, akik buzgólkodtak a mindmáig föl nem épült zenepalota érdekében. Ő emlékeztette Ivánkovics Sándor akkori városi főügyészt, hogy a város váltsa be végre árvízi fogadalmát, a templom építését illetően.[37] Ő volt az, aki kezdeményezte, hogy a közkórházban a betegápolást apácanővérekre bízzák. Része volt benne, hogy az újszegedi köztemetőben díszes kőkeresztet emeljenek az árvíz áldozatainak. A városi Somogyi-könyvtár megszervezése, katalogizálása annak idején az ő útmutatása alapján történt.

Magyarország legszebb zsidótemplomát az ő buzdítására és útmutatása szerint építették föl Szegeden. Művész volt, akinek mások képezték a kezeit. Megálmodta és megtervezte zsinagógáját; szövegeit és szimbolikáját; előrajzolta ablakait.[38] A Florához méltó módon tervezte meg és telepíttette be a templomkertet. A temető mint kert, szintén Löw munkája. És a ravatalozó is, és számos sírkő és sírfelirat is.[39]

1927-ben a kongresszusi alapon álló zsidó felekezet egyhangúan a magyar felsőház tagjává választotta. A felsőház alakuló ülését január 28-án tartották. Egyik ülésnapján a folyosón Csernoch János hercegprímás egy kortársnak a vele sétáló, fekete ruhába öltözött férfit “mint legkedvesebb barátját mutatta be”. Az esztergomi érsek legkedvesebb barátja a szegedi főrabbi volt, aki iránti tiszteletének és szeretetének minden lehetséges alkalommal kifejezést adott[40] július 25-én bekövetkezett haláláig.[41] A felsőházi tagságtól a második zsidótörvény fosztotta meg Csernoch János legkedvesebb barátját. E törvény tárgyalásakor a nyolcvanöt éves Löw Immánuel tiltakozó beszédében visszaemlékezett arra, hogy gyermekkorában még kezet csókolhatott Eötvös Józsefnek, — a magyar polgári liberalizmus kimagasló képviselőjének — aki beteg édesapját meglátogatta.[42] 1939-ben már nem Eötvös eszméi uralták a magyar törvényhozást.

            Papi működésének hatvanötödik évfordulóján, 89 esztendős korában, 1943. szeptember 8-án mondta el utolsó nagy ünnepi beszédét[43]. Akkor már nagyon rosszul látott, és így nem készített feljegyzést, hanem szabadon beszélt a hívőkhöz. 1943 Kol Nidréjén, az engesztelés napját köszöntő istentiszteleten megátkozta Hitlert és a Harmadik Birodalmat.[44]

            Az utolsó újságriportot 90. születésnapján írták róla.[45] 1944. január 20-án még hódolattal köszöntötte a szegedi sajtó,[46] a német megszállás után az elhurcolástól sem tudományos, sem kulturális munkássága nem mentette meg. A felsőházi tagság sem jelentett felmentést. Az 1944 június 28-án a 2400 emberrel Szegedről elindított harmadik deportáló vonat Budapesten át már eleve Strasshofba indult.[47] Ez az úti cél – ellentétben a másik két vonat auschwitzi végállomásával – reményt adott a túlélésre.

Budapesten lekapcsolták a vonatról azt a vagont, amelyben 66 személy, közöttük Löw Immánuel utazott.[48] A főpap már a téglagyári kemence padlóján fekve kétoldali tüdőgyulladást kepott, már haldoklott a vagonban, amikor Budapestre érkeztek.[49] Szeged tudós rabbiját a tudományokban utóda és követője, Scheiber Sándor Budapesten megtalálta. Mint írta: “Amikor az Aréna úti zsinagóga gyűjtőtáborához értem, épp mentőautóba emelték a deportáló vagonból kimentett, összetört, vak tudóst. Egy üveg meleg levest nyújtottam be neki.”[50] Löw Immánuel Budapesten, 1944. július 19-én halt meg. Felesége, született Brenning Bella túlélte a vészkorszakot, 1950. december 27-én hunyt el.[51]

Löw Immánuel hagyatékának, könyvtárának egy része a háború után a jeruzsálemi Héber Egyetemhez illetve az Országos Zsidó Múzeumba került,[52] szegedi kutatók feltételezik, hogy az azóta szintén elhunyt dr. Csongor Győző által birtokolt, de egyelőre feltáratlan íratok, könyvek között is lappang belőle valami.

A Farkasréti temetőben 1944. július 21-én Scheiber Sándor mondott Löw Immánuel felett beszédet.[53] Ugyanő emlékezett meg róla exhumálásakor, és szegedi újratemetésekor 1947. április 23-án.[54] A Löw emlékünnepélyen, melyet 1947. július 20-án rendeztek a szegedi városházán, Scheiber Sándor Löw Immánuel és a zsidó néprajz címmel tartott felolvasást[55]. Az emlékünnepélyt megnyitó városi kultúrtanácsnok sürgette Löw Immánuel kész emlékszobrának felállítását a szegedi nemzeti emlékcsarnokban, és emlékének utcanévvel való megörökítését.[56]

A tudós főrabbi sírkőavatásán 1950. június 18-án[57], majd halálának negyedszázados évfordulóján Szegeden Scheiber Sándor tartott emlékbeszédet.[58] Löw Immánuel Hajnóczy utca 8. szám alatti lakóházán 1969. június 29-én, a vidéki zsidóság deportálásának 25. évfordulóján tartott háromnapos megemlékezés keretében helyeztek el emléktáblát.[59]

A szegedi Tátra téren a Tarnai István által épített katolikus templom kapuján Tóth Sándor szobrászművész alkotása emlékezik meg Szeged kimagasló személyiségeiről. Az 1975. október 21-én felavatott díszkapu domborművű arcképei közé került Löw Immánuel plakettje is. A körbefutó idézetet Scheiber Sándor választotta: “És itt marasztalt a szülőföld szeretete és anyanyelvünk varázsa, a néplélek nyelvtermő, áldott anyaméhe.”[60]

Láng Éva: Szonett Löw rabbi sírjánál[61]

megállt az élet, béklyójába’ tart
és ránk telepszik újra a középkor,
ott állt a gettó, itt csillog a mézbor
a templomban, – még hallani a dalt…

könyved nyitott, nem hallhattad a jaj-t,
már emléked is halott volt a vészkor,
a rémületszült csendet és a szétszórt
családok átkát, – kő és hant takart…

utamat állják, nézd a gólemet,
milyen világ, ahol mindent szabad,
emberszabásúak a gólemek…

                                                                                                          Varga László