Megjelent a Köznevelés (XXXVIII. évf. 38. szám) 1982. nov. 19. 6-7. oldalán, barátomtól kölcsönkapott névvel.

Tanmenetgyártás

Tanév elején, szeptemberben sok szó esik az évi munka szervezéséről, tervezéséről, így történt ez az idén is. A 168 óra című rádióműsorban szeptember 25-én számoltak be az egyik megyénkben tapasztalt tanmenetgyártási nehézségekről, amelyek elsősorban az ottani tanítókat sújtották.

Az üggyel kapcsolatban a Pedagógusok Szakszervezete megyei titkára elmondta, hogy miután a szóban forgó jelenségről tudomást szerzett, konzultált a megyei művelődésügyi osztállyal, s ennek alapján kijelentheti: pusztán félreértésről volt szó. A városi, járási hivatali és iskolai irányítók félreértették a megyei irányelveket, így kerülhetett sor a felesleges másolgatásokra, a tanítók értelmetlen év eleji túlmunkájára. Azt azonban a nyilatkozó – bár a riporter kérdései célratörően feszegették – nem mondta ki, hogy a pedagógus saját belátása szerint döntheti el: a központi, nyomtatásban megjelent tanmenet szerint dolgozik-e, vagy maga készít újat, illetőleg kötelezően készít-e másikat. Egyedül a közelebbről meg nem határozott „kiollózás” lehetőségét ismerte el a nyilatkozó.

Egy hét múltán a megye még illetékesebb oktatásügyi vezetői kértek szót az ügyben, akik ugyan nem említették a velük történt egyeztetést, ellenben tájékoztatást adtak arról, hogy a tanmenetkészítés kötelező, annak tartalmát, mélységét, terjedelmét azonban az iskolaigazgatótól felfelé lényegében senki sem határozhatja meg kötelezően. A felsőbb szervek, intézmények csupán irányelveket, útmutatókat, javaslatokat dolgoznak ki, melyeket az igazgatók vagy elfogadnak, vagy módosítják őket. Az OPI például minden tárgyból javasolta a tanmenetkészítést, a megyei vezetőség csupán háromból. A „legjobb” iskolákban ebben a megyében minden tárgyból írnak tanmenetet.

Az általános tanulmányi felügyelő szerint ez egyáltalán nem olyan megterhelő, mint amilyennek látszik, hiszen a tanmenet egész évben, a témák sorrendjében készül, így körülbelül május hónapban kell befejezni. Egyébként – jelentette ki – senki sem mondta, hogy az új nevelési-oktatási dokumentumok, az ötnapos tanítási hét bevezetése kevesebb munkát jelent. A pedagógus önállósága pedig számtalan módon megvalósulhat, mert a lényeget nem lehet „csökkenteni”: az alkotó pedagógiai gondolatot.

A rádióműsor jellege lehetővé tette néhány pedagógus hozzászólásának meghallgatását, de egyikük sem kérdezte meg: Vajon miért éppen a tanmenet az alkotó pedagógiai gondolat megtestesítője? Volt, aki az élet legtermészetesebb tényeként közölte, hogy évenként új tanmenetet kell írnia, volt, aki megemlítette: 110 oldalas tanmenetet készít, amelyben a helyi sajátosságokat is ki kell domborítania. A helyenként két példány megköveteléséről – mint az egyes igazgatók hatáskörébe tartozó jelenségről – a megye általános felügyelője szólott. Arról az idei jelenségről, hogy egyes szakmunkásképző iskolákban az ötnapos munkahéttel néhány tantárgy heti óraszámának csak a kéthetenként azonos mennyisége miatt is újraíratták a tanmenetet, nem hallottunk, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy helyenként nem ily módon „nyitottak tág teret az alkotó pedagógiai gondolatnak”.

Az ironizá.lás nem öncélú, valamennyien ismerünk, tapasztaltunk tanmenetgyártási túlkapásokat, amelyeknek az elvi alapja pusztán hivatali beosztás, esetleg szókincs kérdése. Minden további nélkül indokolható például a tanmenetmásolat követelménye, melynek birtokában a munkahelyi vezető tudni véli a pedagógiai munka mindenkori állását, anélkül, hogy közvetlenül kérdezné meg beosztottjait. A „diri szeme mindent lát” vezéreszme logikus folytatásaként az sem lenne meglepő, ha további tanmenetpéldányok készítését rendelnék el a szakfelügyelő és a művelődésügyi osztály részére. Továbbá szintén logikus volna, ha az adminisztratív munkával amúgy is jól ellátott igazgatók időnként, mondjuk, az őszi mezőgazdasági besegítés vagy egy hosszabb nevelői betegállomány után, elvégeznék a másodpéldányok korrekcióját. Hiszen különben miféle menetrend lenne a szent tanmenetrend? Indigó kérdése az egész, akárhány példány kötelező, nem érdemes egy szakigazgatási félreértésen ennyit meditálni – hangozhat az ellenvetés, mégis úgy vélem, hogy a téma néhány mozzanatát megfigyelve az eseteken túlmutató kérdésekhez juthatunk, a kérdések pedig egy majdani válasz feltételei.

Hogyan tévedhet egyformán – a tanítóknak felesleges munkát okozva – az egész megyei szakigazgatási apparátus vagy annak jó része? Hogyan lett a „félreértésből” az igazgatók jogkörébe tartozó helyén- és rendjén való követelmény, egy héttel az első nyilatkozat után, amelyet eleve megyei szintű „egyeztetés” előzött meg? Vajon mi szükség volt az új nevelési-oktatási dokumentumok és az ötnapos tanítási hét összekapcsolására, amikor köztudomású, hogy ezek csupán részlegesen esnek egybe? Hogyan értelmezze a hallgató azt a közlést, hogy a „legjobb” iskolákban valamennyi tantárgyból készítenek tanmenetet? Talán csak nem erre megy ki az egész? Mivel a tanmeneteket tanítók és tanárok termelik, az idézett közlés tartalma a legjobb iskolák ismérvének vélhető. Ha így érti félre valaki, akkor az említett legjobb iskolákat nem az oktató-nevelő munka színvonalának emelésével, hanem, teszem azt, a tanmenetek példányszámának növelésével, évenkénti újraíratásával lehet túlszárnyalni, ami egyszeri, tehát egyszerű vezetői utasítással meg is valósítható. A tartalmi munkát fejlesztő versengés nehézségei ezzel szemben egy-két igazgatói ciklust megkeseríthetnek, eredményei nem szavatolhatók.

Nem szándékom a pedagógusok túlterhelésének okait keresve az alsó. és középszintű irányítást feketére festeni, még akkor sem, ha a két rádióműsorban nyilatkozó középvezetők, óvatosan mutogatva, az OPI és az iskolaigazgatók felé terelgették az érdeklődést, mint amely és akik maximális számban ajánlják, illetve követelik meg a tanmeneteket. A „jó király – rossz közvetítők” népmesei ihletettségű sémája ritkán helytálló, nem véletlenül utasította vissza az emlékezetes tavaszi tévésorozatban, a „Pedagógusok vagyunkban” az ilyen célzatú kérdést a művelődési miniszter. A problémafelvető riportban pedig – a riporterrel egyetértőleg – maga a pedagógus-szakszervezet megyei titkára jelentette ki, hogy „ésszerűség- és pedagóguspárti”. Noha e lelkesítő mondat a következő adásban nem hangzott el, mégis úgy hiszem, ez így volna természetes valamennyi művelődésügyi osztályon és szakszervezeti bizottságban. Éppen ezért esett volna jól a központi tanmenetből való „kiollózás” lehetőségeinek variálgatása, a legjobb iskolák tanmeneteinek emlegetése, az új oktatási dokumentumok és az ötnapos munkahét összeházasítása helyett a valóban higgadt és alapos tájékoztatásban egy, a pedagóguspártiság kinyilvánításához hasonló tömör és bátor állásfoglalást hallani. Ésszerűen, tisztán, pro vagy kontra. Akár a következőképpen:

„Hivatalból javasoljuk minden tárgyból minden évben két példányban a tanmenetek megírását, amelyeknek a különféle kellékeit, rovatait íróasztalváltáskor meg fogjuk újtani. Szerepeljen rajta két pecsét, három aláírás, legyen precíz, mint egy adásvételi szerződés, de ne hiányozzon belőle a kötelező önállóság sem (a könnyebb megértés érdekében legjobb ezt zölddel jelölni)! A benyújtási határidőt, kérjük, tartsák meg, így végezhetjük el időben mi is a szükséges szignálást, iktatást, miegyebet. Az engedélyező aláírás helyét pontozzák ki, s még valami: a másolatot szíveskedjenek a kartársak famentes, puha papírra elkészíteni, hiszen ma már, a megnövekedett követelményekre való tekintettel nem engedhetjük meg mi sem magunknak, hogy a puszta babérjainkon üljünk!”

Szerencsére elképzelhető másféle állásfoglalás is.

„Csupán egy dolog felesleges. Nevezetesen az, hogy a tanmeneteket ‘minden évben lekörmöljék a pedagógusok. Elfogadhatónak tartom, hogy egy-egy tantervi koncepcióra minden tanár egyetlen, évekre szóló tanmenetet dolgoz ki magának, s ehhez mellékletként teszi időnként a saját tapasztalataiból, valamint a körülmények megváltozása miatt szükségessé váló módosításait, speciális igényelt. A tanmenetnek nem tehernek, hanem segítségnek kell lennie.” Ennek az állásfoglalásnak egy óriási előnye: hogy valóban elhangzott. A Köznevelés ez évi 25. számában olvashattuk a Hanga Mária miniszterhelyettesse1 készült interjúban. Nem a riporter, mondta nem a riporter után mondták, s nem szükséges pedagóguspártisággal és észszerűséggel kiegészíteni. Ilyesmire ott van szükség, ahol az oktató-nevelő munkából csupán annak dokumentumai, aktái érzékelhetők. Az irányítás szükségszerűen effajta anyagokkal dolgozik, a munka ily módon jelenik meg számára, nem csoda hát, ha az akta, a tanmenet, mely az iskolában a pedagógus kezében eszköz kellene legyen, a hivatalban, irodában a tevékenység tárgyaként a lényeg elé tolakszik. A tervteljesítés mechanikus-bürokratikus, kipipáló értelmezése a legérzékenyebb anyaggal dolgozó ágazatban a valódi feladatok megoldásától vonja el az időt és az energiát.

A pedagógusi munkával szemben támasztott követelményeket mostanában valószínűleg nem helyettesítheti az azonos képzettségű, azonos világnézetű, azonos célért dolgozó munkatársak egymás iránti bizalma, a hivatástudat, az emberi és pedagógusi tisztesség. Éppen ilyen utópia azonban azt képzelni, hogy a pedagógus tevékenységét a naplóvezetés, a tanmenetgyártás, az órán és a rendtartásban előírtakon kívüli túlmunkák mennyisége minősíti. A tanmenet példány- és oldalszáma, az óravázlat megléte és cifrázottsági foka, statisztikák, jelentések, úttörőnaplók naprakészségének ellenőrzéséhez még szakképzettség sem szükséges, az is teheti általuk a dolgát, aki rég elfelejtette, tán alig is próbálta a mi szép hivatásunkat az első vonalban gyakorolni.

A szakirányításnak persze nem ez a dolga, nem ehhez várnánk a segítséget, de segítést és nem „egyrészt-másrészt” útmutatásokat igénylünk. Lényegként ne az adminisztrációs kötelezettségeket domborítsa ki egy pedagóguspárti nyilatkozat, hanem mindazt, ami munkánkat értelmessé, hatékonnyá teszi, tehát végső soron megkönnyíti! Ne tegyen minden szinten mindenki akár egy szalmaszálnyit a kötelezően szükséges feladatokhoz. Figyelni kellene a pedagógusok túlterhelésének arra a szempontjára, amely természeténél fogva „lefelé” irányuló, kompenzáló jellegű pótcselekvésekből fakad! A megoldás kulcsa nem fog hasonlóképpen fentről középre, középről az ölünkbe hullani, de a jelenlegi körülmények között a közoktatási falanx tagjaiként nem remélhetjük azt sem, hogy az ésszerűség, a hatékonyság növelése a beosztott tanárra, tanítóra bízatik. Arra, aki az itt jelzett helyzet következményeként nem tud mit kezdeni az igazán önálló pedagógiai cselekvés követelményével, Az ilyen minőségű munkát helyettesítendő mégse gyártsunk egymásnak ügyiratokból Patyomkin-iskolavárakat.

                                                                                  ŐRSY KÁROLY